Pilinszky János: A Genezis margójára
A vallás nyelve szimbolikus nyelv, a legmagasabb rendű költészeté. Bármiről szól, egy megragadhatatlan és fölfoghatatlan realitás nevében teszi, s nem egy racionálisan áttekinthető részegység nevében. Előrebocsátva, hogy minden hasonlat sántít, próbáljuk meg mégis hasonlattal megvilágítani a fentieket. Egy csillag, mondjuk a Vénusz csillag, ha csupán mint naprendszerünk egy bolygóját szemléljük, nem hathat ránk a szimbólum erejével. De ha a fölfoghatatlan univerzum egy darabjaként nézzük: realitása egy nálánál sokkalta hatalmasabb realitást szimbolizál. Az egyiké, a csillag realitása fölfogható, vagy legalábbis annak tűnik. A másiké, az univerzumé, fölfoghatatlan. Mégis, amennyivel az univerzum fölfoghatatlanabb, annyival reálisabb is. Az univerzum véghetetlenül reálisabb csillagainál.
Minden igazi költő tudja ezt, s a fölfoghatatlan egésznek kijáró figyelemmel közelít az érzékileg is fölfogható rész felé. Így bírja megragadni a részletben is a kimondhatatlan egésznek a hitelét. Tudja, mikor egy részletet vesz szemügyre, hogy az más, mint a beláthatatlan egész, mégis döbbent áhítattal szemléli a töredéket, mert az valódi része egy valódi egésznek. Maga is lelke egészével fordul hát a töredék felé, mely így szemlélve maga is csoda. A töredékben fölfoghatatlan alázattal jelenik meg az egész, anélkül, hogy szó szerint kimondaná magát. Az adott világ legkisebb porcikájának is áhítatos és összetett, pontos, sőt „kicsinyes” és nagyvonalú megfigyeléséből, íme, a szentek (és olykor a költők) „mindenható naivitása”.
Röviden szólva: az ihletett lélek a fölfoghatatlan egésznek kijáró teljes odaadással fordul az adott világ felé. Véghetetlenül mélyebb és összetettebb figyelemmel, mint amit annak tudomásulvétele, vagy akár működésének részleges kifürkészése megkövetel. Mire vár ez a figyelem? Mit remél? Mindent. Az egésznek a titkát. Isten beszédét.
*
A Szentírás Isten sugalmazott könyve. Képeiben, hasonlataiban a teremtett világnak kijáró isteni gyengédség és szeretet árulja el lépten-nyomon magát. Túl a teremtésen, a teremtés hevéhez ereszt közel; a létezés fagya elől a teremtés melegéhez szárítkoznunk-melegednünk.
De akár az univerzum csillagaiban kimondva marad maga továbbra is kimondatlanul, Istenről és világunkról a Genezis se közölhet velünk véglegeset. Képes töredéke csak egy fölfoghatatlan teljességnek.
Azonban ezek a képes töredékek valódi töredékei egy valódi és legfőbb egésznek. Ettől tündökletes szépségük, s a teremtő szeretetet közvetítő forróságuk. S a minden képességével és várakozásával figyelő lélek számára így is ez a legtöbb, amit – a világ belső és megismerhető részének fagyán túl – ismét valami magával rokon melegségnek érezhet.
Mi, akik végül is megfagyunk és elégünk itten, a Genezisből olvassuk az első örömhírt, hogy oly teremtései vagyunk Istennek, kiknek nem a teremtés, hanem maga a teremtő a lakása és éltető közege.